Ördög vagy manta? Ki tudja… Az tuti, hogy rája!
Már épp készülőben voltam elhagyni Balit, de egy dolgot semmiképp nem akartam kihagyni: úszni a rájákkal.
Bevallom őszintén majdnem feladtam, mert egyrészt napok óta esős, borús volt az idő, másrészt sehogy sem tudtam olyan megbízható irodát/klubot/utazásszervezőt találni, aki záros határidőn belül meg tudta volna szervezni ezt a kiruccanást.
Aki búvárkodik, annak kismillió lehetősége van rája-szafarira menni, de nekem sem a pénztárcám, sem az eddigi búvár-tapasztalataim nem tették lehetővé ezt az opciót, így már majdnem feladtam.
Tájföldön is lehet rájákkal úszni, legrosszabb esetben majd ott kipróbálom.
Végül az utcán leszólított egy helyi kirándulás-nepper, akinek csodák csodája volt számomra – az túlzás, hogy kedvező, de mindenesetre meggondolandó- ajánlata.
Egyszer élünk, ám legyen.
Na jó, azért sikerült valamennyit alkudni az árból, de azért a napi keretemet figyelembe véve, így is elég húzós árat fizettem.
Az egész napos program ebéddel, szállástól szállásig transzferrel kb 90 eurót kóstál.
Ráadásul nem véletlen nem találtam a komolyabb helyeken rájás programot, de erre csak később döbbentem rá.
Ebben az időszakban ezen a szakaszon nem éppen kedvezőek a hajózási viszonyok.
Ha valaki, akkor én nem ijedek meg egy kis hajókázástól.
De amikor megérkeztünk a kikötőbe, kezdett inamba szállni a bátorságom.
Eső, szél, hullámok: az álmoskönyv szerint nem jelent túl sok jót ez a kombináció. Meg szerintem sem.
De amikor látam, milyen sokan – főleg helyiek- várnak a különböző slow-, és speed-boatokra, meggyőztem magam: ők csak tudják.
Röpke másfél órás várakozás után – ami fel sem tűnt, mert addigra az egész kikőtő szelfizett már velem – második nekifutásra meg is találtuk a nekünk kijelölt speed-boatot, ami átvitt bennünket Nusa Penida szigetére, ahonnan egy 8-10 személyes halászhajónak kinéző járgánnyal folytattuk az utat a nagy találkozás helyszínére.
Határozottan büszke vagyok magamra, mert a hajóút során, a külföldiek többségével ellentétben, én magamban tudtam tartani a reggelimet – hát igen, a rutin, meg az évek :D.
De azért erősen kapaszkodtam a székem karfájába.
Mellesleg a kikötőt se úgy képzeljétek el, hogy ponton, meg járó, meg miegymás. Minek bonyolítani, mikor a hajó annyira közel a parthoz tud kikötni, hogy csak térdig ér a víz?
Aha, amikor nem fúj a szél, és nincsenek hullámok.
De most voltak.
Eredmény: még el sem kezdtük igazán a programot, de már mindannyian csurom vizesek voltunk.
Akit nem egy nagyobb hullám borított be, az a szakadó esőtől ázott bőrig.
De dacoltunk az elemekkel!
Meg is fordult a fejemben, hogy vajon hogyan oldják meg, hogy ha már a vízben leszünk, ne sodorjanak el bennünket a hullámok, vagy az áramlás. Talán kötelekkel?
A válaszra nem kellett sokat várnom.
A hajó lassított, és az “idegenvezetőnk”, -egy végtelenül kedves, mosolygós helyi fiatal srác, aki olyan jól beszélt angolul, mint én indonézül- csak annyit mondott : JUMP.
Mi?????
Hogy én???
Itt???
Láttad mekkorák a hullámok???
Milyen közel vannak a sziklák???
Noormáális???
Vagy 10 percig győzködtük egymást az idegenvezetővel, meg a 4 másik vállalkozó szellemű turistával, hogy áááá nincs mitől félnünk.
Aztán egyszer csak elkiabálta magát valaki egy másik hajóról: Rája! Rája! Rája!
És akkor minden bátorságomat összeszedve ugrottam…
Szemem szám tele vízzel, a hullámok dobálnak, a rája meg sehol. Nah… fa.a.
Mindenki elkezdett szétszéledni, én is elkezdtem olyan irányba úszni, ahol nem volt olyan sok ember.
Néhány tempó után azért kiemelem a fejem a vízből, csak hogy be tudjam lőni, hol is van a hajóm, és amikor visszadugom a fejem a vízbe, hirtelen ott volt.
Kb. 5 méterre.
A szívem a torkomban dobogott, hirtelen azt sem tudtam mit csináljak, és csak közelít, közelít…
HIHETETLEN.
LEÍRHATATLAN.
ÉLTRE SZÓLÓ ÉLMÉNY.
Nézzétek!
P.s.: Légy szabad!
Bátor vagy! Én biztosan menekültem volna! 🙂
Dehogy! Annyira lenyűgözőek, hogy még levegőt venni sem jut eszedbe, nemhogy menekülni 🙂