Ölembe hullott Afrika – mert bárki képes teremteni

Na de mégis hogyan keveredtem Afrikába?

Afrika, oroszlánok, kaland, Zimbabwe

 

Ami történt, számokban kifejezve:

  • 1 új kontinens: Afrika
  • 17 nap
  • 4 ország
  • kb 21.000 km
  • 6 repülő
  • 1 helikopter 
  • megszámlálhatatlan hajó, csónak, busz, vonat, taxi, autó, na meg persze lábbusz…

De amiben valójában részem volt, az számokban nem mérhető. 

 

Akkor lássuk, hogyan is kezdődött

Január, hideg, Strasbourg, kantin.

Hogy folyami hajósként mit keresek kinn szezonon kívül? Hááát aki az előző év jó részét Dél-Kelet Ázsiában tölti, annak nem igazán marad szabadnapja, így elvállal mindent, csak hogy szaporodjanak a napjai 😉

Egy ebéd utáni kávézás alkalmával pont arról meséltem a főnökömnek, hogy a február másodikától esedékes szabimon nem is megyek egyből haza, hanem ellátogatok valami melegebb helyre, mert már kezd sok lenni az itteni tél, és szürkeség.

El is diskuráltunk róla, hová érdemes ilyenkor elutazni pár napra úgy, hogy anyagilag se vágja teljesen az embert földhöz, de mégis szép az idő. Mivel Strasbourg mellett is van egy kis repülőtér, ahonnan indulnak fapados járatok, be is terveztem másnapra a repülőjegy-vadászatot.

Már éreztem a nap kellemes melegét a bőrömön, ahogy egy nyugágyban fekve csodálom az alkonyat ezernyi színét.

Éreztem, ahogy egy a lágy szellő belekap a hajamba.

Lelki szemeim előtt láttam a sirályokat, ahogy ide-oda repkednek a felhőtlen égbolton.

Éreztem ahogy belefeledkezem a magamra szánt pillanatba.

Mint valami teleshopos utazási iroda “csakmostcsakneked” kihagyhatatlan ajánlatának már már giccses reklámja…

De várjunk csak?!

Nem ezt tanítják úton-útfélen, hogy ahhoz hogy a vonzás törvénye működjön, nem elég csak vágyakozni, el is kell hinni, hogy már megkaptad?

Hogy nem elég csak ábrándozni, minden érzékeddel át kell élned vágyakozásod tárgyának megvalósulását?

Hogy így be tudjuk vonzani az adott dolgot az életünkbe?

Hogy teremteni tudunk?

Na ezekre ekkor pont nem gondoltam. De így utólag olyan szépen összeáll a kép.

 

Konkrétan mi is történt?

 

Másnap reggel egyik kollégám megkért, hogy segítsek neki pótolni egy elveszített hivatalos papírt a cégünk irodájában. A nagy telefonos ügyintézés kellős közepén nekem szegezték a kérdést :

– Timi, egyébként beszélsz te angolul?

– Hát elboldogulok, ha kell. Miért kérdezed?

– Nem tudom, a szomszéd irodából szóltak át, hogy kérdezzem meg.

…majd folytattuk az adategyeztetést a hivatalos papír ügyében. Mielőtt letettük a telefont, azért rákérdeztem még egyszer, mégis miért fontos az angol tudásom, de nem derült ki, bár sokáig nem kellett várnom a válaszra.

Kb. másfél perc múlva csörgött a telefon : 

– Be kell jönnöd az irodába, az egyik tulajdonos látni szeretne!

Pánik, levegőért kapkodás, lefehéredés…

– Jjjjooó, és mikor?

– Azonnal!

3 szívroham, és 2 agyvérzés egyszerre…

Na jó, abban azért majdnem biztos voltam, hogy nincs baj, hisz’ az angolom volt a kérdés, de a tippjeim közt fordítás, levélírás, telefonhívás, esetleg hajólátogatás szerepelt.

Az igazi indok viszont megpörgette velem a galaxist.

 

– Kedves Tímea, mint biztosan tudod már, cégünk nemrég Afrikában építtetett hajót, amelyet hamarosan avatunk. Sürgősen – 2 hét múlva – szükségünk van valakire, aki elutazik az első csoporttal, ügyel rá, hogy minden rendben menjen a helyszínen, majd részletesen beszámol a kinti tapasztalatairól, így segítve a program további tökéletesítését. Itt a hivatalos program, olvasd át, gondold végig, és…

Ezen a ponton már meg sem vártam a mondat végét, habozás nélkül vágtam rá, hogy IGEEEEEEEN! 

 

Így teremtettem magamnak egy all-inculsive afrikai utazást egy hideg januári napon…

 

Mi a tanulság?

Álmodd meg, hidd el, éld át minden érzékeddel, s MEGTEREMTED.

Nekem sikerült.

Hidd el, te is képes vagy rá! 

P.s.: Légy szabad!

P.p.s.: Köszi Ákos, hogy elhagytad a kártyád 🙂

Kiteszörf és a megölt Buddha?!

Koh Phangan

Újabb lecke? Megtanulva!

Elgurult a gyógyszerem?

Lehet.

Abszolút nem szerepelt a bakancslistámon a kiteszörf, most mégis azt próbálgatom…

Pedig csak sétálni akartam egyet a parton.

Fehér homok, türkizkék tenger, pálmafák… csak élvezni a kellemes szellőt, mezítláb gázolni a langyos vízben.

Megvan nem?

Ez a már már túlságosan is idilli kép, amit csak a Tv-ben, vagy agyonfilterezve az Instagram-on lehet látni.

Koh Phangan

 

Lényeg a lényeg, sétálok a parton, és nem messze néhány színes ernyőt látok meg táncolni a víz felett.

Ahogy közelebb érek, egyre jobban magával ragad az előadás.

Hipnotizál a szörfösök 😉 , a víz és a szél közötti harmónia.

Annyira könnyednek, légiesnek, szabadnak tűnik az egész!

Na ez az illúzió aztán nem tart sokáig 😛

Minden további gondolkodás, vagy előre megfontolt szándék nélkül azon kapom magam, hogy már be is iratkoztam a következő tanfolyamra.

Én. 

Igen, én.

Még gördeszkán sem álltam soha, nemhogy … de lássuk mi lesz belőle.

 

 

 

Másnap reggel már kezdünk is.

Némi elméleti oktatás, és már a vízben vagyok.

Még deszka nélkül, csak az ernyővel.

Jobb is.

Így legalább nem az az első mozzanatok egyike, hogy a pálmafa tetejéről, vagy a túlpartról kell összekukázni!

Baromi érzékeny egy szerkezet!!!

Elég egy néhány milliméteres mozdulat, és az ernyő máris méterekkel odébb jár… engem is magával rántva persze.

Csak lassan! Semmi hirtelen mozdulat! Érzéssel! – adja az utasításokat Philip, a tanárom, akinek mellesleg már most csodálom a türelmét.

Értem én, tudom, de a testem nem akar engedelmeskedniiiii!

Azért szépen lassan alakul a dolog, bizonytalan, apró lépésenként ugyan, de alakul.

És még víz is maradt a tengerben elég, a tetemes mennyiség ellenére, amit kiittam belőle 😛 !

2 óra küzdelem után tartunk egy kis szünetet, és délutánra ütemezzük a folytatást, de az időjárás másképp dönt: szinte teljes szélcsend, majd “derült égből villámcsapás” … vihar közeleg.

Nem is baj, mert igencsak elfáradtam, legalább lesz időm emésztgetni az eddig tanultakat.

Haza érve levezetésképp véletlenszerűen kiválasztok egy könyvet a szállásom könyvtárából, és Sheldon B. Koppal töltöm az estét.

 

 

“Ha találkozol a Buddhával az úton, öld meg!”

 

Hogy ki is Sheldon B. Kopp?

Az “If you meet the Buddha on the road, kill him!” című könyv írója. 

Sajnos nem találtam arra utaló infót, hogy a könyv magyar fordításban elérhető-e, de aki egy kicsit is jártas az angol nyelv rejtelmeiben, annak szívből ajánlom.

A cím – “Ha találkozol a Buddhával az úton, öld meg!” – igen provokatív, de a könyv alapgondolata igen elgondolkodtató. 

 

Öld meg a Buddhát

 

 

“A legfontosabb dolgokat, amiket minden embernek meg kell tanulnia, nem taníthatja meg más. Amint – az egyén – túlteszi magát ezen csalódáson,  képes lesz felszámolni a gurutól, terapeutától való függőségét, akiről kiderül hogy csak egy ugyan olyan saját küzdelmeit vívó emberi lény.”

 

 

Ok, ez mind szép, és jó, de mégis mi köze ennek a Kite-hoz?

 

Lássuk csak…

Miért estem újra és újra pofára a vízben?

Mert túl nagyok, és hirtelenek voltak a mozdulataim. 

Miért?

Mert elveszítettem az egyensúlyomat.

És mit csinálunk, ha elveszítjük az egyensúlyunkat?

Kapaszkodunk mindenbe, és mindenkibe, ami, és aki az utunkba kerül. Jelen esetben az ernyőt irányító trapézba. 

Minél jobban kapaszkodom, annál jobban rángatom a trapézt, ezáltal pedig az ernyőt, így az annál gyorsabban kezd cikázni ide-oda, mielőtt óhatatlanul belezuhan a vízbe, magával rántva engem is.

 

Mi ebből az egészből a tanulság?

 

Meg kell tudnom őrizni az egyensúlyom anélkül, hogy bármibe, vagy bárkibe is kapaszkodnék.

Ezt most akkor még egyszer:

MEG KELL TUDNOM ŐRIZNI AZ EGYENSÚLYOM ANÉLKÜL, HOGY BÁRMIBE, VAGY BÁRKIBE KAPASZKODNÉK!

 

A trapéz arra szolgál, hogy irányítsam az ernyőt, irányt, sebességet változtassak, nem pedig arra, hogy kapaszkodjak belé.

Az én egyensúlyom ugyanis nem a trapéztól függ.

Az én egyensúlyom saját magamban keresendő.

Épp így egy terapeuta, guru, mester, pap, tanító, coach, – vagy épp az aktuális párunk – sem arra hivatott, hogy “megmondja a tutit”, amit aztán mankóként használhatunk, amibe “trapézként” kapaszkodhatunk.

(…majd ha valami rosszul sül el, okolhatunk a pofára esésünkért. Na de ez itt már a felelősségvállalás témája, ami szintén egy igen nagy falat, így ezt most csak halkan, zárójelben jegyzem meg.)

Terelgethet, felgyorsíthat bizonyos folyamatokat a puszta jelenléte, a tény, hogy ott van, de nem ő, vagy a tanítása a mankó.

Én vagyok saját magam mankója.

Megnyugtató lehet a jelenléte, mert ő is átélte már azt, amivel én épp szembe nézek. Van már némi tapasztalata. De az az Ő tapasztalata, abban az adott élethelyzetben.

Nem az enyém.

Nem az ő leckéjét kell megtanulnom, hanem a sajátomat. 

Az én válaszaimat nekem kell megtalálnom, és magamban kell őket keresnem.

Ez pedig nem függ sem tőle, sem semmilyen más külső tényezőtől.

Az én egyensúlyom saját magamban keresendő. 

Egyedül kell megtalálnom.

Hiába mutatja, tanítja, magyarázza Philipp, vagy bárki más, nekem kell ráéreznem.

Nekem kell rátalálnom. 

És ha ez az egyensúly egyszer megvan, már sokkal egyszerűbb lesz az irányítás …

 

 

Öljem meg?

 

 

P.s.: Légy szabad!

Jáva szigete, Watu Kodok – élmények a semmi közepén

Rátaláltam egy eldugott földi paradicsomra Jáva szigetén

Még mindig Indonéziában, Jáva szigetén, az igencsak intenzívre sikerült Yogyakarta-i napjaim után vágytam már egy kis nyugalomra, így kötöttem ki Watu Kodokon.

A legközelebbi falu is kilométerekre, az óceán karnyújtásnyira.

Egy kis bambusz-kunyhó a domboldalban, a hullámok morajlása, csak én, néhány könyv, csend, és nyugalom…

Aha, ahogy azt Móricka elképzelte … “elfoglaltabb” voltam, mint Jogjában 🙂 !
 
Jávai lagzi

 

Szállásadóm Kokó jóvoltából alkalmam nyílt részt venni egy jávai lakodalmon.

Nem igazán tudtam, mire számítsak, de az otthoni tapasztalatokból kiindulva valami csilli-villi, népes, hangos, esetleg zenés ünnepségre készültem.

Nem is lehettem volna távolabb az igazságtól.

Az itteni hagyományok szerint két lakodalom kerül megrendezésre.

A hetedhét országra szóló nagy ünneplés a menyasszony családjának a pénztárcáját terheli.

Ezt követi egy sokkal szerényebb összejövetel, ezúttal a vőlegény, illetve addigra férj családjának jóvoltából.

Ide csak a szűk család, esetleg néhány nagyon közeli barát hivatalos. Összeülnek, beszélgetnek – családi vacsora feeling.

 Na én ez utóbbin vettem részt.

Az “összeülnek, beszélgetnek” rész – közös nyelv híján – kicsit döcögősen indult, de a gyermeki kíváncsiság előbb utóbb csak győzedelmeskedett a nyelvi akadályok, és az eredendően velü(n)k született szégyenlősség felett. 

Állat/életmentés – szerelem első látásra

 

Aline-t, ezt a kis szőrős szeretetcsomagot egy étteremnél dobták ki, pár kilóméterre a szállásomtól, Kukup Beach-en.

Szegény jószág egy hűtő mögött tengette napjait, mikor találkoztunk.

Az ausztrál tulaj ugyan szárnyai alá vette volna, de neki is van már néhány macsekja, ráadásul egyikük nemrég adott életet 4 kiscicának, és nem fogadta el Aline-t.

Egy kedves belga pár is örökbe fogadta volna, de ők ingáznak Belgium, és Indonézia között, így ez sem tűnt ideális megoldásnak.

Mellesleg a nevet is ők adták neki. Eredetileg Alien-nek indult, mert a hatalmas szemeivel úgy néz ki, mint egy földönkívüli, de végül a konvencionálisabb Aline mellett döntöttek. 

 

Persze tisztában vagyok vele, hogy önmagában nagyon önző megmozdulás lett volna részemről, hogy a pár napos ottlétem alatt kényeztessem, aztán meg újra koldusbotra jusson.

De Kokó is hasonló jótét lélek, örökbe fogadott már 6 macskát, és 2 kutyát, és ő is ugyanúgy beleszeretett Aline-ba, így tudom, jó helyen van, gondját viselik.

Hát így lettem macska-dajka!

Ennyi egyedül töltött hónap után nagyon furcsa, de egyben nagyon jó érzés is a nap 24 órájában gondját viselni egy ilyen ártatlan kis “földönkívülinek”.

A nap 24 órájában együtt lenni “valakivel”.

Felelősséget vállalni saját magamon kívül egy másik élőlényért is – bár az előbbi sokkal melósabb!

Hirtelen fontos lett az idő, hisz neki még 4 óránként enni kell.

Fontos lett rendszerességet vinni a napokba.

Nincs nyafogás, hiszti, lustaság, hisz neki szüksége van rám.

 

Megtapasztalni a határtalan bizalmat … ritka kiváltság.

 

Aline
Bizalom … Ritka kiváltság

 

 

Mert a tündérek, unikornisok és csodák igenis léteznek, az álmok pedig valóra válnak!

 

Mint oly sokan, kislányként – na jó, később is – én is sokat álmodoztam róla, hogy egy nap majd menyasszony leszek.

Szép ruha, haj, smink, kattogó vakuk …

immáron ez sem csak álom többé, még ha nem is teljesen így képzel(t)em el a nagy napot 😛

A hogyan, és miért a videóban, ha esetleg lemaradtál róla.

Tetszik a frizura?

Ne dőlj be a látszatnak!

Egy rémálom megszabadulni tőle!!!

P.s.: Légy szabad!

Gasztronómiai kalandozások Borneón – soha többé Rojak Sotong!

Ne ítélj a külsőségek alapján!

3 óra.

Menetrendszerűen meg is érkezik a délutáni szokásos zuhé, ami elől bemenekülök egy plázába. 

Az itteni – borneói – plázák totál ugyan olyanok, mint bárhol máshol, semmi extra.

Shoppingolnom felesleges, úgysem fér semmi a táskámba, és egyébként is minimálban tolom, így úgy döntök, hogy szétnézek az ételudvarban.

Addig is telik az idő.

Az ételudvar teljesen érthető módon van kialakítva: leveses, halas, csirkés, tésztás, stb… pult, és a desszertek. 

Nem vagyok különösebben éhes, de ha már ide keveredtem, miért ne csábulnék el, és kóstolnék meg valami helyi különlegességet?

A kiírásból épp semmit nem értek, mert malájul, és valami számomra értelmezhetetlen jelrendszerből álló – kínai?, mandarin? – nyelven van minden kiírva, de az ételek mellett szerepel a vélhetően azokat ábrázoló fotó is.

Hallelujah!

Ez a képes/mutogatós technika eddig még soha nem hagyott cserben, miért lenne ez most másképp?

A választásom egy Rojak Sotong nevűakkor még azt hittemdesszertre esik.

Már érzem is a számban az egzotikus gyümölcsök zamatát a csokoládé kissé fanyar ölelésében, amit egy kis zúzott földimogyoró tesz még étvágygerjesztőbbé.

Össze is folyik a nyál a számban… Alig várom, hogy elkészüljön!

És igen!

Kihozzák a várva várt édességemet!

Jól néz ki ugye?

Rojak Sotong: egy Malájhziában és indonéziában is ismert étel borneói változata.

 

Kóóóóstolás következik,

dobpergés,

éééééés?

Baromi gyorsan végigfuttatom az agyamon hol is láttam a legközelebbi mosdót?!

Nem mondom, hogy rossz, de erre egyszerűen nem voltam sem lelkileg, sem fizikailag felkészülve.

Az első sokk után le is csekkolom a neten, hogy ez most akkor tényleg komoly?

Aztán a receptet végigolvasva megvilágosodom…

Van benne uborka, valami itteni burgonyaféle, ananász, zöld mangó, szójacsíra.

Ez eddig nem hangzik annyira rosszul, de a sült tofut meg a kínai fánkot látva kezdek értetlenül állni, vagyis ülni a dolog előtt.

Pedig a java csak most jön!

Amit én csokiszósznak néztem, az kérem nem más, mint egy vízből, cukorból, citromléből és – most kapaszkodj meg – garnélapástétomból készült ragacsos mutty!

Na ez a Rojak.

De én Rojak Sotongot rendeltem, így tovább kutatok.

Bár ne tettem volna.

A kegyelemdöfést ez az utolsó hozzávaló adja meg, ettől lesz igazán borneói különlegesség.

Amitől ugyanis Rojak Sotong lesz a snassznak így sem nevezhető Rojak, az nem más mint a tintahal!

T.I.N.T.A.H.A.L!!!!

 

Itt feladtam…

Én csak egy desszertet akartam.

Nem is értem…

Jó étvágyat!

 

P.s.: Légy szabad!

 

Besokalltam Baliból- Önként vállalt száműzetés a paradicsomból

Felajánlás. Bali nem is lenne Bali füstölőillat nélkül.

Bali – “ez majdnem szerelem volt…”

Tudom, túlzásnak tűnik effajta kijelentéseket tenni, annál is inkább, mivel Bali A 2017-es nagybetűs úti cél.

És persze félreértés ne essék, senkit nem akarok lebeszélni, vagy kiábrándítani az  “Istenek szigetét” illetően.

Egész életemben hálás leszek, amiért eljutottam ide.

  • Bali az a hely, ahol rájákkal úszhattam!
  • Bali az a hely, ahol randevúzni kezdtem önmagammal, hogy végre jobban megismerhessük egymást :P. 

35 évesen épp itt volt az ideje…

  • Bali az a hely, ahol felfedeztem a jóga, a masszázs, a meditáció jótékony hatásait.

Mondjuk a meditációval nem itt ismerkedtem meg, de itt sikerült beépíteni a mindennapi rutinomba, már ha lehet ilyenről utazás közben beszélni. A malajziai  meditációs elvonulásomról itt olvashatsz bővebben.

  • Bali az a hely, ahol rászoktam a rendszeres gyümölcsfogyasztásra.

Banálisan hangzik, mégsem képezi oly sokunk életének szerves részét ugye?

  • Bali az a hely, ahol betekintést nyertem a manapság oly divatos digitális nomád életmódba,
  • Bali az a hely, ahol részt vehettem életem első start-up hétvégéjén, ahol – bölcsész no meg vendéglátós lévén totál kezdőként – hihetetlen mennyiségű ismerettel gazdagodtam.
  • Bali az a hely, ahol először láttam fekete tengerpartot.
  • Bali az a hely, ahol elindítottam ezt a blogot.
  • Bali az a hely, ahol vulkánról néztem naplementét.

 

És a listát még folytathatnám… Életre szóló élményekkel lettem gazdagabb, amiket Balinak (is) köszönhetek.

 

Bali, a döntésem végleges: elhagylak.

Felejthetetlen élmények, de valahogy mégsem érzem már olyan jól magam, mint az elején.

Egész évben kellemes éghajlata miatt Bali bármely évszakban ideális célpont de a szabadságolások miatt nyilván júliusra, augusztusra no meg az év végére koncentrálódik a roham. Ezerrel dübörög a szezon.

Talán ez az oka, hogy már nincsenek pillangók a gyomromban, hogy itt lehetek.

Hogy már nem tudom nem észrevenni, hogy sorozatosan csak egy két lábon járó készpénz-automatának néznek.

Hogy már nem tudom türelmesen, mosollyal az arcomon visszautasítani az állandó kirándulás-taxi-masszázs-szuvenír-étel-ruha ajánlatokat az utcán sétálva.

Bármelyik utcán.

Bármelyik napszakban.

Állandóan.

Az elején is így volt, de még volt türelmem udvariasan reagálni, még ha nem is értve ugyan a nyelvet, nagyjából tisztában voltam vele, hogy a válaszomra adott kommentár nem biztos, hogy a legpozitívabb.

De már nem, vagy csak ritkán veszem a fáradtságot, hogy illedelmesen megköszönjem az ajánlatot, és tovább álljak. Ez nem én vagyok. Ezek az emberek csak a megélhetésüket próbálják maguknak biztosítani. Többségük nem érdemli meg, hogy néhány rossz tapasztalat miatt átnézzek rajtuk. Frusztráló az egész szitu.

Vagy ha így jobban tetszik, újabb leckét kaptam. Házi feladat: türelem gyakorlása. Újra. És újra. És újra. 

Gyakorlom én, de baromi nehéz úgy, hogy lövésed sincs kiben bízhatsz; hogy az adott szónak semmi értéke…

Egy ideje már erősödnek bennem ezek az érzések, de mióta visszajöttem Szingapúrból ( július 5.én), egyre csak szaporodnak a megerősítések.

Eddigi utazásom leggázabb szobáját sózták rám itteni viszonylatban baromi drágán.

Az én hülyeségem, mert a recepció nagyon korrektül nézett ki, még az árból is sikerült alkudnom, és ez már a sokadik szállás volt, ahol próbálkoztam, így nagy örömömben fizettem, mielőtt lecsekkoltam volna a szobát…

 

Sokadik unszolásra elfogadtam egy szórólapot az utcán, majd amikor kiderült, hogy magyar vagyok, egyszerűen visszavette a jóember a kezemből. Még csak válaszra sem méltatott, amikor magyarázatot kértem…

 

A kora reggelre lebeszélt taxim soha nem érkezett meg, pedig esküdözött, hogy pontos lesz…

(…)

Sajnos ezt a listát is folytathatnám még.

 

Ha ezeket a tapasztalatokat, jeleket figyelembe veszem, rá kell jöjjek, hogy az élet már megint noszogatni próbál. A tudtomra akarja adni, hogy ideje vitorlát bontani.

(…)

Bali, elhagylak.

Soha nem fogom elfelejteni mindazt, amit tőled kaptam, tanultam, általad megtapasztaltam.

Életre szóló élményekkel lettem gazdagabb.

Neked is köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki, és ezért mindig hálás leszek.

De úgy hiszem, már nincs mit adnunk egymásnak. 

Már nincs szükségem rád.

Megtanultam egyedül repülni.

Bali, köszönöm…

 

P.s.: Légy szabad!

Eddigi legnagyobb élményem – Rájákkal úsztam!

Ördög vagy manta? Ki tudja… Az tuti, hogy rája!

Már épp készülőben voltam elhagyni Balit, de egy dolgot semmiképp nem akartam kihagyni: úszni a rájákkal.

Bevallom őszintén majdnem feladtam, mert egyrészt napok óta esős, borús volt az idő, másrészt sehogy sem tudtam olyan megbízható irodát/klubot/utazásszervezőt találni, aki záros határidőn belül meg tudta volna szervezni ezt a kiruccanást.

Aki búvárkodik, annak kismillió lehetősége van rája-szafarira menni, de nekem sem a pénztárcám, sem az eddigi búvár-tapasztalataim nem tették lehetővé ezt az opciót, így már majdnem feladtam.

Tájföldön is lehet rájákkal úszni, legrosszabb esetben majd ott kipróbálom. 

Végül az utcán leszólított egy helyi kirándulás-nepper, akinek csodák csodája volt számomra – az túlzás, hogy kedvező, de mindenesetre meggondolandó- ajánlata.

Egyszer élünk, ám legyen.

 

Na jó, azért sikerült valamennyit alkudni az árból, de azért a napi keretemet figyelembe véve, így is elég húzós árat fizettem.

Az egész napos program ebéddel, szállástól szállásig transzferrel kb 90 eurót kóstál.

Ráadásul nem véletlen nem találtam a komolyabb helyeken rájás programot, de erre csak később döbbentem rá.

Ebben az időszakban ezen a szakaszon nem éppen kedvezőek a hajózási viszonyok.

Ha valaki, akkor én nem ijedek meg egy kis hajókázástól.

De amikor megérkeztünk a kikötőbe, kezdett inamba szállni a bátorságom.

Eső, szél, hullámok: az álmoskönyv szerint nem jelent túl sok jót ez a kombináció. Meg szerintem sem.

De amikor látam, milyen sokan – főleg helyiek- várnak a különböző slow-, és speed-boatokra, meggyőztem magam: ők csak tudják.

Röpke másfél órás várakozás után – ami fel sem tűnt, mert addigra az egész kikőtő szelfizett már velem – második nekifutásra meg is találtuk a nekünk kijelölt speed-boatot, ami átvitt bennünket Nusa Penida szigetére, ahonnan egy 8-10 személyes halászhajónak kinéző járgánnyal folytattuk az utat a nagy találkozás helyszínére.

Határozottan büszke vagyok magamra, mert a hajóút során, a külföldiek többségével ellentétben, én magamban tudtam tartani a reggelimethát igen, a rutin, meg az évek :D.

De azért erősen kapaszkodtam a székem karfájába. 

Mellesleg a kikötőt se úgy képzeljétek el, hogy ponton, meg járó, meg miegymás. Minek bonyolítani, mikor a hajó annyira közel a parthoz tud kikötni, hogy csak térdig ér a víz?

Aha, amikor nem fúj a szél, és nincsenek hullámok. 

De most voltak.

Eredmény: még el sem kezdtük igazán a programot, de már mindannyian csurom vizesek voltunk.

Akit nem egy nagyobb hullám borított be, az a szakadó esőtől ázott bőrig. 

De dacoltunk az elemekkel!

Meg is fordult a fejemben, hogy vajon hogyan oldják meg, hogy ha már a vízben leszünk, ne sodorjanak el bennünket a hullámok, vagy az áramlás. Talán kötelekkel? 

A válaszra nem kellett sokat várnom.

A hajó lassított, és az “idegenvezetőnk”, -egy végtelenül kedves, mosolygós helyi fiatal srác, aki olyan jól beszélt angolul, mint én indonézül- csak annyit mondott : JUMP.

Mi?????

Hogy én???

Itt???

Láttad mekkorák a hullámok???

Milyen közel vannak a sziklák???

Noormáális???  

 

Vagy 10 percig győzködtük egymást az idegenvezetővel, meg a 4 másik vállalkozó szellemű turistával, hogy áááá nincs mitől félnünk.

Aztán egyszer csak elkiabálta magát valaki egy másik hajóról: Rája! Rája! Rája!

És akkor minden bátorságomat összeszedve ugrottam

Szemem szám tele vízzel, a hullámok dobálnak, a rája meg sehol. Nah… fa.a.

Mindenki elkezdett szétszéledni, én is elkezdtem olyan irányba úszni, ahol nem volt olyan sok ember.

Néhány tempó után azért kiemelem a fejem a vízből, csak hogy be tudjam lőni, hol is van a hajóm, és amikor visszadugom a fejem a vízbe, hirtelen ott volt.

Kb. 5 méterre.

A szívem a torkomban dobogott, hirtelen azt sem tudtam mit csináljak, és csak közelít, közelít…

HIHETETLEN.

LEÍRHATATLAN.

ÉLTRE SZÓLÓ ÉLMÉNY.

Nézzétek!

 

P.s.: Légy szabad!

Rizsföldekről a felhőkarcolók lábához – Szingapúri “tejóistenilyeténmégsosemláttam”

Szingapúri kitérő – Alíz csodaországban

Szinte fel sem tűnt, de már 2 hónapja Balin vagyok, ami egyben azt is jelenti, hogy lejárt a vízumom, és el kell hagynom Indonéziát.

Ez persze nem jelent végleges búcsút, pár nap múlva vissza is térek, de ha menni kell, hát menni kell.

Nem mellesleg jól is fog esni egy kis kitérő. Beindult a főszezon, és egyre gyakrabban van “nem számítasz, holnap jön helyetted másik 10” érzésem…

Össze is kötöm a kellemest a hasznossal: irány Szingapúr!

“Szingapúr nem egy nagy durranás”

Ezt, és ehhez hasonlókat hallottam más utazóktól, így minden különösebb elvárás nélkül érkezem az országba.

És mekkora csalódás! Persze pozitív értelemben.

Az itt eltöltött bruttó 4, nettó 2 nap alatt azt sem tudom hova kapkodjam a fejem! 

Úgy érzem magam, mint Alíz Codaországban, akivel volt is alkalmam találkozni a Gardens by the Bay egyik üvegházában.

Húúúúú meg haaaaaaaa és wooooowwwww.

Ok, hónapok óta nem láttam nagyvárost, ehhez foghatót meg szerintem még életemben sem, de nem győzöm magamba szívni a rengeteg látnivalót

Számít az ember felhőkarcolókra, hiper-szuper technikai megoldásokra, de Szingapúr messze nem merül ki ebben, tartogat számos más meglepetést is.

Szingapúr nem csak az üzleti negyedről szól.

 

Jártam indiai, kínai és muszlim negyedben, sétáltam gyönyörű parkokban, fényképeztem utcai falfestményeket, mókust, és számomra ismeretlen növényeket ismét.

Aludtam űrhajóban, ittam méregdrága bort, és visszanyalt a fagyi amikor meghallottam az árát…

Igen, ez is Szingapúr. Nem engedhetnék meg magamnak egy hosszabb ittlétet.

Még az európai nagyvárosokhoz képest is borsos árakban mérnek mindent.

De ha a következő 2 hétben csak natúr rizst eszem is, a véleményem megmásíthatatlan: MEGÉRTE!

 

“Drága” Szingapúr, örülök a találkozásnak!

 

P.s.: LÉGY SZABAD!

 

Dráma – gyászolom az útitársam

Az életem 35 literben

Amikor elhatároztam, hogy világgá megyek -divatosan kilépek a komfortzónámból- egyben azt is eldöntöttem, hogy nem bonyolítom agyon a dolgot, mindössze 1 hátizsákkal indulok útnak.

Átrepültük a fél világot.

Együtt voltunk jóban, rosszban.

Elválaszthatatlanok lettünk.

Több volt, mint csak egy hátizsák: ha kellett párna, lábtartó… a házam, a váram.

Minden értékem rábízhattam. Benne hordtam az életem.

Az életem 35 literben.

De most elfáradt – megadta magát a cipzár- és úgy döntött, nem repül velem tovább. 

Azért nincs rossz ízlése: Balin marad.

Meg tudom érteni.

 

Tegellalang rizsteraszok, Bali

Hosszú órákat töltöttem az interneten, hogy megtaláljam az ideális társat.

Aztán rátaláltam.

Szerelem volt első látásra.

Emlékszem, milyen izgatottan vártam az érkezését, majd pillangókkal a gyomromban nyitottam a dobozt.

Vajon elég nagy, hogy beleférjen minden?

És elég kicsi, hogy elmenjen kézipoggyásznak a repülőn?- Nem elhanyagolható szempont, hogy egy rakat pénzt megspórolok így, feladott poggyász nélkül.

Bírni fogja a strapát? Bírni fogom a strapát?

Sokan nem tartanak normálisnak, hogy ilyen kis űrtartalmú hátizsákot választottam.

Az utazós blogokat olvasva ilyen hosszú útnak minimum 55 literessel érdemes nekivágni.

Mert mi van, ha szükséged lesz erre, meg arra, meg amarra, és ne felejtsd el bepakolni azt az izét sem, ki tudja, még jól jöhet.

Aha, persze. Így akár egy egész konténert is tele lehet pakolni.

De nem az Északi sarkra készülök. Még csak nem is olyan helyre, ahol 23-25 fok alá menne a hőmérséklet, szóval nem fog kelleni sem sapka, sem sál, sem kesztyű. A nagykabátról már nem is beszélve.

Kivéve a repülőkön. Szerintem minden utas egyben biológiai kísérlet alanya is. Tesztelik a különböző hibernálási technikákat. Ja és persze a hajókon, meg a buszokon is. 

Lényeg a lényeg, ennyi cuccal indultam el ↓.

Ennyi cuccal indultam el.

Mit pakoltam 7 hónapra?

RUHÁK

4 felső

3 nadrág

1 kapucnis pulcsi

5 fehérnemű alsó

1 melltartó

1 fürdőruha

2 pár zokni

1 pár papucs

1 pár tornacipő

1 törölköző

 

Kütyük, akksik, töltők

BankKártyák

Útlevél + másolatok, nemzetközi jogsi, biztosítási papírok

1 füzet+ toll

1 kicsi 10 literes táska

PIPERECUCCOK: amit csak lehet szilárd formában, mert csak kézipoggyásszal utazom, ami azt jelenti, hogy max 1l folyadékot vihetek a gépre.

1 szappan, ami jó tisztálkodni, és mosni is

1-1 sampon, balzsam, testápoló szilárd formában

1-1 fogkefe, fogpor és szájvíz: még ezt is találtam vízben oldódó kiszerelésben!

1 fülpiszka

1 nedves törlőkendő

1 borotva 3 fejjel

1 körömreszelő

ELSŐSEGÉLY

1 fertőtlenítő spray

Sebtapaszok minden méretben

1 fásli

1 doboz immodium – ha netán…

Fájdalomcsillapító tapasz

Vitaminok, táplálékkiegészítők 

A legeslegeslegfontosabb:

5x 50 ml PÁLINKA!!!

 

 

 

Az ismerőseim kiröhögtek, hogy persze, majd pont én fogok tudni ilyen kevés holmival utazni, létezni.

Gondolj csak bele! Már egy balatoni kiruccanáshoz is több cuccot pakolunk nem? Én meg aztán pláne!

Aztán szépen lassan rádöbbentem, hogy az idáig felhalmozott cuccaim igazából nem is olyan fontosak.

Tele van a szekrényem egyszer – vagy akár egyszer sem- hordott darabokkal.

Van holmim a szüleimnél, a nagymamámnál, az exemnél…

Hiányoznak? Nem igazán. Gyakorlatilag simán elvagyok nélkülük. 

Ekkor szembesültem vele, hogy tök felesleges ez a “gyűjtögető”, felhalmozó életmód.

Sőt! Nem hogy felesleges, egyenesen káros.

Ideig óráig kielégít bennünket az új ruha/cipő/telefon/kütyü/autó/ház, de aztán rövid időn belül úgyis kelleni fog az újabb, jobb, szebb, drágább…

Ráadásul még ragaszkodunk is hozzájuk, hatalmas jelentőséget tulajdonítva nekik. Minek? 

Na jó, bevallom az a kék hátul kivágott strasszos ruha baromira tetszett tegnap a kirakatban.

Ez az út kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy mindez illúzió. Már nem vagyok hajlandó többé foggal körömmel ragaszkodni tárgyakhoz. Sem.

 

Na, már megint elkalandoztam.

Vissza a hátizsákhoz.

Hűséges útitársam

Útitársam hűségesen tűrte, hogy szinte nap mint napi ki-be-ki-be pakoljam, hogy egyre több holmit próbáljak belegyömöszölni…eddig.

De elszakadt nála a cérna.

Meg lehetne  próbálni esetleg toldozni-foldozni ott, ahol elszakadt, de az már nem lenne ugyanaz.

A bizalmam már nem lenne 100 százalékos.

Belátta, hogy már nem képes kielégíteni az igényeimet.

Beláttam, hogy már nem kínozhatom tovább.

Én megyek, a táska marad.

Elengedjük egymást.

A közös emlékeink megmaradnak, de szétválnak útjaink.

 

Elvégre is ez az élet rendje, nem?

 

Vipassana: Mire jó egy 10 napos börtönélmény? II. rész

” Mi lesz már lelki béke? Nem érek rá egész nap!”

 

Az előbbi megszégyenülésem után ezúttal  elszánt határozottsággal vetem bele magam a meditációba. Na most aztán megmutatom, hogy megy ez nekem, megmutatom, hogy igenis ki tudom zárni azt a hangot a fejemből.

Nagy levegőt veszek, és a levegő kifújásával egy időben ismét lehunyom a szemem.

 

Csak a lélegzetemre koncentrálok.

 

Belééééégzéééés…

Kilééééégzéééés…

Belééééégzéééés…

Kilééééégzéééés…

Győőőzeleeem! Megy ez nekem! Már vagy a hatodik szériánál tartok, és még mindig “itt” vagyok. 

Számos különböző légzéstechnika létezik, van ahol szigorúan betartandó szabályok vonatkoznak a belégzés- benntartás- kilégzés hosszára, vagy hogy hová szívod be a levegőt, mellkasba, vagy hasba, stb.

A Vipassana meditációnál azonban -amit most próbálok elsajátítani- az egyetlen lényeges szempont, hogy a lehető legtermészetesebb módon lélegezzünk.

Megnyugtat a tudat, hogy ezt nem lehet elrontani. Ez mindjárt ad egy kis biztonságérzetet. 

Elvégre is ezt gyakorolom több mint 35 éve.

Nap mint nap.

Minden pillanatban. 

Igaz ugyan, hogy eddig nem fókuszáltam kifejezetten csak erre.

Kivéve a suliban, amikor a Cooper-teszt ötödik percében már ki akartam köpni a tüdőmet, vagy versenytáncos koromban, amikor a harmadik kör bécsi keringőnél már ráfagyott a mosoly az arcomra…

De alapvetően soha nem figyeltem oda rá, hisz automatikusan működik. 

 

Lelki béke
Folyamatban 46%

Belééééégzéééés…

Kilééééégzéééés…

Belééééégzéééés…

Kilééééégzéééés…

Minden egyes lélegzetvétellel egyre szélesedik a mosoly az arcomon.

Minden egyes lélegzetvétellel egyre büszkébb vagyok magamra

Halvány lila gőzöm sincs, mennyi ideje ülhetek itt. Az időérzékem teljesen felmondta a szolgálatot.

 

” Csak 3 másodpercre nyisd ki a szemed, hogy rápillanthass az órára. Csak a miheztartás végett. Aztán tőlem folytathatod  a semmittevést.”
Az egóm hangja
Az egóm hangja a fejemben
Alias Hülye Picsa

 

Nah, megjött… Már épp kezdtem meglepődni, hogy eddig békén hagyott.

De alapjában véve ez tök jó jel. Nem sokáig ugyan, de sikerült befognom a száját.

És amikor már nem bírta tovább, és újra beszólt, nem engedelmeskedtem automatikusan. 

Érzi ő is, hogy kezdi elveszíteni az erejét. Már nem utasítgat, “csak” alkudozni próbál.

Hosszú távon baromi nehéz háború lesz, de ezt a csatát most én nyertem!

Nem nyitottam ki a szemem! Akkor sem, ha igazából és is kíváncsi vagyok, mennyi idő telt már el.

Most én nyertem.

 

Lelki béke
Betöltés folyamatban 63%

Belééééégzéééés…

Kilééééégzéééés…

Belééééégzéééés…

Kilééééégzéééés…

Előjönnek az utazás képei, az elmúlt pár nap emlékei. Fel voltam rá készülve, mégis olyan gyorsan történt minden, és annyi új, ismeretlen élmény “szakadt rám” az elmúlt 48 órában, hogy időm sem volt felfogni mi is történik.

Csomagolás, búcsúzkodás, reptér,  Isztambul, tranzit, másik gép, nem látok semmit, éjszaka van, hány óra?, mindegy is, csak átrepülünk, világosodik, elhagytuk Indiát! Woow Sri-Lanka felett repülünk! Ebből sem látok semmit, de akkor is, ez már Malajzia, érkezünk, Kuala Lumpur, átszállás, másik terminál, itt már este van, harmadik repülő, nincs más külföldi, érkezünk Penang, taxi, hotel, ágyban alszom, kávé is van, vegyél szúnyogriasztót, de rohadt meleg van, taxi, 1-kor találkozó, csak éljem túl ezt a hegymenetet, nem is olyan vészes, gyönyörű a kilátás, megérkeztem.

Képek, gondolatok, érzések.

Megszólal a gong. Úgy eltelt a 2 óra, hogy szinte észre sem vettem.

Mondjuk a lábaim, fenekem, hátam már rég nem érzem, hiába váltok a harminckettedik ülő pozícióra.

Kibírtam.

Igen, tele volt a fejem képekkel, gondolatokkal, érzésekkel, de “kommentár nélkül”.

Csak átéltem.

Intenzíven.

Újra.

Lehet, hogy most próbálja az agyam felfogni mindazt, ami történt? Nem tudom.

Csak azt tudom, hogy jó érzés, még ha minden tagom sajog is. 

Jó lesz ez, érzem…

 

Lelki béke
Betöltés folyamatban 91%

Aszkéta életmód? Terülj terülj asztalkám!

Igaz fizikai igénybevételről szó sincs, de a gyomrom kezd elégedetlenkedni. Lassan 3 órája ébren vagyok, illene valamit enni is. 

Az elvonulás kezdetétől vállaltuk az alábbi szabályok betartását:

Tartózkodás

  1. élőlény elpusztításától
  2. lopástól
  3. minden szexuális aktivitástól
  4. a hazugságtól
  5. mérgező anyagoktól. 

Az egyes pontból következően újabb komfortzóna-tágítás következik: 10 napig vega leszek.

Ennek fényében kíváncsi vagyok mi a felhozatal. Legnagyobb meglepetésemre terülj terülj asztalkám vár bennünket az étkezőben.

Mivel még csak most ismerkedem a Délkelet-Ázsiai konyhával, nézzétek el nekem, hogy nem tudok címkét aggatni minden egyes ételre – magyarul fogalmam sincs, hogy mit eszek– de mivel vega a menü, csak nem lehet benne semmi “vészes”.

Van valami tésztás zöldséges megoldás, gyümölcs, méz, lekvár, mogyoróvaj, tea, sőt, ami a legjobban meglep: kávé is. Igaz csak zacskós, de akkor is. Erre nem számítottam. 

Egyre jobban alakul a nap!

A női étkező – Első délkelet-ázsiai kulináris élményeim helyszíne.

A reggeli után van 1 óra pihenő. Ilyenkor lehet zuhanyozni, mosni, aludni, gyönyörködni a kilátásban.

Megveregetem a vállam, hogy ragaszkodtam ehhez a helyhez.

Amikor még otthon elkezdtem keresgélni, hogy hol is vehetnék részt egy ilyen “tanfolyamon”, európai helyszínt akartam választani, hogy még az utazásom előtt elvégezzem, és a már megszerzett tapasztalatokkal vágjak neki a kalandnak.

Végignéztem az összes európai Vipassana meditációs központ oldalát – szinte minden országban találni – de sehol nem találtam szabad helyet 1, maximum 2 hónapon belülre.

Rá nem gondoltam, hogy ennyire népszerű tanfolyamról van szó.

Bár ha belegondolok, a tény, hogy én még életemben nem hallottam erről a technikáról egészen idén januárig, nem jelenti azt, hogy nem is létezik…

Ekkor kezdtem el keresgélni a délkelet-ázsiai térségben, és választottam ki a Penang Hill-i meditációs központot. Miért azt? Tetszettek a képek.

Miután elküldtem a jelentkezésem, kaptam tőlük egy e-mailt amiben egy másik, nagyobb központot javasoltak, mondván ott “nyugatiasabbak” a körülmények. Ekkor egy kicsit elbizonytalanodtam ugyan, de végül kitartottam az eredeti elképzelésem mellett, és mégis a Penang Hill-i központot választottam.

Elvégre is a komfortzónámból akarok kilépni, vagy mi?

És ma reggel, amikor az első 2 órás meditációm, és a reggelim után egy forró csésze kávéval leültem a hálóterem előtt a betonra, értelmet nyert minden.

Nekem ide kellett jönnöm.

11 csodás napfelkeltét nézhetek végig egy hegyoldalból, a dzsungel közepén, kilátással a völgyben elterülő Georgetown városára. Már csak ezért a kilátásért megérte ezt a helyet választani.

És még csak a nap elején járunk…

Vipassana : Mire jó egy 10 napos börtönélmény? I. rész

Mire is vállalkoztam???!!!

Penang Hill, Malajzia, 26 órával DK-Ázsiába érkezésem után.

Hajnali 4: ébresztő.

Áááá nem, nem a telefon ébresztőjére, az már tegnap óta nem lehet nálam, mint ahogy semmilyen más elektronikus kütyü sem. Vigyáznak rá. Ahogy az útlevelemre, meg minden más értékemre.

Szerintem még a jetlag (bocs, de inkább megtartanám a külföldi elnevezést, mert magyarul ijesztően hangzik, hogy időzónaváltás-szindróma) hatásának köszönhetem, hogy gond nélkül fel tudok kelni. Aki ismer, tudja, hogy halálom a korán kelés…

Mivel minimálban tolom ezt a világgá menést, így nem tart sokáig kiválasztani, hogy mit is vegyek fel; 3 felső, és 3 nadrág variációs lehetőségeinek száma igen véges.

Tegnap már elkezdtem a barátkozást a mellékhelyiséggel (no papír, csak víz egy nagy műanyag lavórban, de legalább van wc-csésze).

Kapcsolatunk túlélte az első komoly megrázkódtatást, mára már biztos alapokon nyugszik, de azért így hajnalok hajnalán megfordul egy-két keresetlen gondolat a fejemben, hogy miért is kellett ez nekem, amikor elhúzom a wc-t a folyosótól elválasztó műanyag zuhanyfüggönyt, amit már alig tart 3 kósza csipesz.

Neeem, az túl szép lenne, ha egy-egy lenne a két végén, egy meg a közepén, nem. Bárhogy igazgatom, valamelyik oldalon így is, úgy is be fognak látni. A sor már alakul is szépen, mivel vagy 20-an vagyunk 3 wc-re. Beletörődöm. Még kávét sem ittam, csak nem fogok most nekiállni zuhanyfüggönyt szerelni?!

Egyébként is én akartam feszegetni a komfortzónám határait. Itt a csodás alkalom!

Jut eszembe kávé, kíváncsi vagyok bírni fogom-e nélküle 10 napig. Én aki alsóhangon 3 kávét iszom … reggel 10-ig.  

Napirend. Igen, van aki ezt önként bevállalja…

 

4.20: Gong jelzi, hogy nyitva a terem, így 4.30-kor pontban kezdetét veheti majd az első 2 órás meditáció.

Az adrenalinszintem már elég magas –izgulok na– ami mondjuk nem éppen ideális ha meditálni készül az ember.

Azt azért tudnod kell, hogy ez előtt az elvonulás előtt mindössze egy 15 és egy 45 perces YouTube-os meditációt “ültem” végig, szóval kb. semmi tapasztalatom e téren.

A “nagy kaland” előtt ezzel is úgy voltam, mint oly sok minden mással: nincs nekem időm ilyesmire.

Mióta pedig meghoztam a döntést, hogy világgá megyek, azóta szándékosan nem is akartam magam mélyebben beleásni. Nem akartam, hogy bármiféle elvárás, határozott elképzelés befolyásolja a tapasztalatot. 

A terem, ahol a csoportos meditációk zajlanak külön épületben helyezkedik el. Kifejezetten jól esik ez az ötven méter séta a hűvös levegőn. (A hűvös mondjuk relatív, de DK-Ázsiában az éjszakai 23 annak számít).  Sikerül is egy kicsit lenyugtatni a zakatoló agyamat.

A terem félhomályába lépve nincs is más dolgom, mint megkeresni a kódommal  ellátott párnát, és kényelmesen elhelyezkedni a számomra kijelölt cirka egy négyzetméteres területen, amit mától a privát szférámnak hívhatok.

És ha már említettem a kódot: az elvonulás teljes ideje alatt ez jelöl engem, ez afedőnevem“. Nem számít a civil nevem, faji, vagy vallási hovatartozásom, neveltetésem, iskolázottságom. 

10 napig F2 vagyok.  

Ez szerepel az ágyamon, a helyemen a meditációs teremben, az étkezőben, na meg az értékeimet rejtő zsákon a széfben.

De ezen kívül sok jelentősége nincs, mivel az elvonulás majdnem teljes ideje alatt “nemes csend”-et gyakorlunk, tehát senki nem fog sem a fedőnevemen, sem sehogy máshogy szólítani.

Mit jelent a nemes csend? 

Hogy 9 teljes napig nem szólalsz meg. (Kedves közeli barátaim, nem ér röhögni! Igenis meg tudom állni!)

Sőt, ez a kommunikáció többi válfajára is érvényes: nincs beszéd, érintés, szemkontaktus.

Senkivel.

Az meg már magától értetődik, hogy nincs ki-be mászkálás az elvonulásnak helyt adó területről.

Zéró kontakt a külvilággal, zéró kontakt a bent lévőkkel.

Érdekes módon ez utóbbi, ami nehezebben megy. Én is – mint ahogy legalább alap szinten mindannyian – szocializálódtam. Magától értetődő, hogy legalább egy mosollyal reagálok, ha a másik odébb húzza a lábát, hogy én is elférjek, vagy nem csukja be az orrom előtt az ajtót.

Na ezeket a természetes reakciókat nehéz kontrollálni.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért is kellene

Miért? Mert nem azért vagyok itt, nem azért vállaltam be ezt a “börtönt”, nem az a célom hogy szívélyes viszonyt alakítsak ki bárkivel is.

Ez most csak rólam szól. Sok év után először : CSAK ÉN SZÁMÍTOK.

Önzően hangzik? Igen.

Szükséges? IGEN. 

Abban a pillanatban, hogy reagálsz a másikra, rá kezdesz fókuszálni, és elindul egy -sajnos- automatizmussá vált megfelelési kényszer.

 

Látta, hogy egy mosollyal megköszöntem, hogy nem lépett a kezemre? Ebből vajon arra következtet, hogy udvarias, kedves, jól nevelt vagyok? Mert én az vagyok! Vagy esetleg jobban kellene mosolyognom? Vagy azt már  lehet, hogy ő vigyorgásnak nézheti? Akkor meg azt hiheti, vagy valami kettyós vagyok. És ő visszamosolygott? Igen. Éljen, igen, látja, hogy kedves, udvarias, jól nevelt vagyok! Nem? Mégiscsak jobban kellett volna mosolyognom. Micsoda egy beképzelt alak. Pfff…
Az egóm hangja
Az egóm hangja a fejemben
Alias “Hülye Picsa”

És így tovább, és így tovább…Pedig csak egy egyszerű mosolyból indultunk ki.

Ha jobban belegondolok, ez az egész zéró kommunikáció dolog nem is arra megy ki, hogy ne kommunikáljunk a külvilággal, hanem arra, hogy lecsendesítsük ezt a be nem álló szájú hangot a fejünkben.

Mert nem elég, hogy folyton jár a szája, de a legtöbbször még negatív/ ironikus/ cinikus/ szarkasztikus is.

És minden külső kommunikáció termékeny táptalaj az újabb és újabb “beszólásaihoz”.

Na de jó messzire kalandoztam, térjünk vissza a terembe.

4.30: Megvan a helyem, kényelmesen ülök (persze… majd rájössz), kezdhetjük.

Ülő Buddha, Taman Ujung Vízipalota, Bali

Becsukom a szemem, és próbálok a lélegzetemre koncentrálni.

Már olvastam, vagy hallottam valahol, hogy így “kell” csinálni.

Sikerül is vagy 20 másodpercig nem elkalandozni.

De aztán ez a “Hülye Picsa” már megint beledumál. 

 

A többiek vajon mit csinálnak? Az ő szemük is csukva van? Úgy ülsz mint ők? Úgy tartod a kezed/fejed/lábad/hátad mint ők? Úgy lélegzel, mint ők?
Az egóm hangja
Az egóm hangja a fejemben
Alias “Hülye Picsa”

Én meg automatikusan követem a hangját, és csalok.

Résnyire nyitom a szemem, és megpróbálok úgy – a fejem elforgatása nélkül – lesni, hogy ne bukjak le.

Öngól.

Miért venné bárki is észre, hogy lesek? Hisz mindenki saját magával van elfoglalva.

És tényleg csukott szemek vesznek körül.

Megszégyenülve hunyom le újra a szemem, egyrészt mert tényleg nem láttam mást “csalni”, másrészt pedig mert már megint hallgattam a “Hülye Picsára”.

Na, ez is jól kezdődik…