Kiteszörf és a megölt Buddha?!

Koh Phangan

Újabb lecke? Megtanulva!

Elgurult a gyógyszerem?

Lehet.

Abszolút nem szerepelt a bakancslistámon a kiteszörf, most mégis azt próbálgatom…

Pedig csak sétálni akartam egyet a parton.

Fehér homok, türkizkék tenger, pálmafák… csak élvezni a kellemes szellőt, mezítláb gázolni a langyos vízben.

Megvan nem?

Ez a már már túlságosan is idilli kép, amit csak a Tv-ben, vagy agyonfilterezve az Instagram-on lehet látni.

Koh Phangan

 

Lényeg a lényeg, sétálok a parton, és nem messze néhány színes ernyőt látok meg táncolni a víz felett.

Ahogy közelebb érek, egyre jobban magával ragad az előadás.

Hipnotizál a szörfösök 😉 , a víz és a szél közötti harmónia.

Annyira könnyednek, légiesnek, szabadnak tűnik az egész!

Na ez az illúzió aztán nem tart sokáig 😛

Minden további gondolkodás, vagy előre megfontolt szándék nélkül azon kapom magam, hogy már be is iratkoztam a következő tanfolyamra.

Én. 

Igen, én.

Még gördeszkán sem álltam soha, nemhogy … de lássuk mi lesz belőle.

 

 

 

Másnap reggel már kezdünk is.

Némi elméleti oktatás, és már a vízben vagyok.

Még deszka nélkül, csak az ernyővel.

Jobb is.

Így legalább nem az az első mozzanatok egyike, hogy a pálmafa tetejéről, vagy a túlpartról kell összekukázni!

Baromi érzékeny egy szerkezet!!!

Elég egy néhány milliméteres mozdulat, és az ernyő máris méterekkel odébb jár… engem is magával rántva persze.

Csak lassan! Semmi hirtelen mozdulat! Érzéssel! – adja az utasításokat Philip, a tanárom, akinek mellesleg már most csodálom a türelmét.

Értem én, tudom, de a testem nem akar engedelmeskedniiiii!

Azért szépen lassan alakul a dolog, bizonytalan, apró lépésenként ugyan, de alakul.

És még víz is maradt a tengerben elég, a tetemes mennyiség ellenére, amit kiittam belőle 😛 !

2 óra küzdelem után tartunk egy kis szünetet, és délutánra ütemezzük a folytatást, de az időjárás másképp dönt: szinte teljes szélcsend, majd “derült égből villámcsapás” … vihar közeleg.

Nem is baj, mert igencsak elfáradtam, legalább lesz időm emésztgetni az eddig tanultakat.

Haza érve levezetésképp véletlenszerűen kiválasztok egy könyvet a szállásom könyvtárából, és Sheldon B. Koppal töltöm az estét.

 

 

“Ha találkozol a Buddhával az úton, öld meg!”

 

Hogy ki is Sheldon B. Kopp?

Az “If you meet the Buddha on the road, kill him!” című könyv írója. 

Sajnos nem találtam arra utaló infót, hogy a könyv magyar fordításban elérhető-e, de aki egy kicsit is jártas az angol nyelv rejtelmeiben, annak szívből ajánlom.

A cím – “Ha találkozol a Buddhával az úton, öld meg!” – igen provokatív, de a könyv alapgondolata igen elgondolkodtató. 

 

Öld meg a Buddhát

 

 

“A legfontosabb dolgokat, amiket minden embernek meg kell tanulnia, nem taníthatja meg más. Amint – az egyén – túlteszi magát ezen csalódáson,  képes lesz felszámolni a gurutól, terapeutától való függőségét, akiről kiderül hogy csak egy ugyan olyan saját küzdelmeit vívó emberi lény.”

 

 

Ok, ez mind szép, és jó, de mégis mi köze ennek a Kite-hoz?

 

Lássuk csak…

Miért estem újra és újra pofára a vízben?

Mert túl nagyok, és hirtelenek voltak a mozdulataim. 

Miért?

Mert elveszítettem az egyensúlyomat.

És mit csinálunk, ha elveszítjük az egyensúlyunkat?

Kapaszkodunk mindenbe, és mindenkibe, ami, és aki az utunkba kerül. Jelen esetben az ernyőt irányító trapézba. 

Minél jobban kapaszkodom, annál jobban rángatom a trapézt, ezáltal pedig az ernyőt, így az annál gyorsabban kezd cikázni ide-oda, mielőtt óhatatlanul belezuhan a vízbe, magával rántva engem is.

 

Mi ebből az egészből a tanulság?

 

Meg kell tudnom őrizni az egyensúlyom anélkül, hogy bármibe, vagy bárkibe is kapaszkodnék.

Ezt most akkor még egyszer:

MEG KELL TUDNOM ŐRIZNI AZ EGYENSÚLYOM ANÉLKÜL, HOGY BÁRMIBE, VAGY BÁRKIBE KAPASZKODNÉK!

 

A trapéz arra szolgál, hogy irányítsam az ernyőt, irányt, sebességet változtassak, nem pedig arra, hogy kapaszkodjak belé.

Az én egyensúlyom ugyanis nem a trapéztól függ.

Az én egyensúlyom saját magamban keresendő.

Épp így egy terapeuta, guru, mester, pap, tanító, coach, – vagy épp az aktuális párunk – sem arra hivatott, hogy “megmondja a tutit”, amit aztán mankóként használhatunk, amibe “trapézként” kapaszkodhatunk.

(…majd ha valami rosszul sül el, okolhatunk a pofára esésünkért. Na de ez itt már a felelősségvállalás témája, ami szintén egy igen nagy falat, így ezt most csak halkan, zárójelben jegyzem meg.)

Terelgethet, felgyorsíthat bizonyos folyamatokat a puszta jelenléte, a tény, hogy ott van, de nem ő, vagy a tanítása a mankó.

Én vagyok saját magam mankója.

Megnyugtató lehet a jelenléte, mert ő is átélte már azt, amivel én épp szembe nézek. Van már némi tapasztalata. De az az Ő tapasztalata, abban az adott élethelyzetben.

Nem az enyém.

Nem az ő leckéjét kell megtanulnom, hanem a sajátomat. 

Az én válaszaimat nekem kell megtalálnom, és magamban kell őket keresnem.

Ez pedig nem függ sem tőle, sem semmilyen más külső tényezőtől.

Az én egyensúlyom saját magamban keresendő. 

Egyedül kell megtalálnom.

Hiába mutatja, tanítja, magyarázza Philipp, vagy bárki más, nekem kell ráéreznem.

Nekem kell rátalálnom. 

És ha ez az egyensúly egyszer megvan, már sokkal egyszerűbb lesz az irányítás …

 

 

Öljem meg?

 

 

P.s.: Légy szabad!