Besokalltam Baliból- Önként vállalt száműzetés a paradicsomból

Felajánlás. Bali nem is lenne Bali füstölőillat nélkül.

Bali – “ez majdnem szerelem volt…”

Tudom, túlzásnak tűnik effajta kijelentéseket tenni, annál is inkább, mivel Bali A 2017-es nagybetűs úti cél.

És persze félreértés ne essék, senkit nem akarok lebeszélni, vagy kiábrándítani az  “Istenek szigetét” illetően.

Egész életemben hálás leszek, amiért eljutottam ide.

  • Bali az a hely, ahol rájákkal úszhattam!
  • Bali az a hely, ahol randevúzni kezdtem önmagammal, hogy végre jobban megismerhessük egymást :P. 

35 évesen épp itt volt az ideje…

  • Bali az a hely, ahol felfedeztem a jóga, a masszázs, a meditáció jótékony hatásait.

Mondjuk a meditációval nem itt ismerkedtem meg, de itt sikerült beépíteni a mindennapi rutinomba, már ha lehet ilyenről utazás közben beszélni. A malajziai  meditációs elvonulásomról itt olvashatsz bővebben.

  • Bali az a hely, ahol rászoktam a rendszeres gyümölcsfogyasztásra.

Banálisan hangzik, mégsem képezi oly sokunk életének szerves részét ugye?

  • Bali az a hely, ahol betekintést nyertem a manapság oly divatos digitális nomád életmódba,
  • Bali az a hely, ahol részt vehettem életem első start-up hétvégéjén, ahol – bölcsész no meg vendéglátós lévén totál kezdőként – hihetetlen mennyiségű ismerettel gazdagodtam.
  • Bali az a hely, ahol először láttam fekete tengerpartot.
  • Bali az a hely, ahol elindítottam ezt a blogot.
  • Bali az a hely, ahol vulkánról néztem naplementét.

 

És a listát még folytathatnám… Életre szóló élményekkel lettem gazdagabb, amiket Balinak (is) köszönhetek.

 

Bali, a döntésem végleges: elhagylak.

Felejthetetlen élmények, de valahogy mégsem érzem már olyan jól magam, mint az elején.

Egész évben kellemes éghajlata miatt Bali bármely évszakban ideális célpont de a szabadságolások miatt nyilván júliusra, augusztusra no meg az év végére koncentrálódik a roham. Ezerrel dübörög a szezon.

Talán ez az oka, hogy már nincsenek pillangók a gyomromban, hogy itt lehetek.

Hogy már nem tudom nem észrevenni, hogy sorozatosan csak egy két lábon járó készpénz-automatának néznek.

Hogy már nem tudom türelmesen, mosollyal az arcomon visszautasítani az állandó kirándulás-taxi-masszázs-szuvenír-étel-ruha ajánlatokat az utcán sétálva.

Bármelyik utcán.

Bármelyik napszakban.

Állandóan.

Az elején is így volt, de még volt türelmem udvariasan reagálni, még ha nem is értve ugyan a nyelvet, nagyjából tisztában voltam vele, hogy a válaszomra adott kommentár nem biztos, hogy a legpozitívabb.

De már nem, vagy csak ritkán veszem a fáradtságot, hogy illedelmesen megköszönjem az ajánlatot, és tovább álljak. Ez nem én vagyok. Ezek az emberek csak a megélhetésüket próbálják maguknak biztosítani. Többségük nem érdemli meg, hogy néhány rossz tapasztalat miatt átnézzek rajtuk. Frusztráló az egész szitu.

Vagy ha így jobban tetszik, újabb leckét kaptam. Házi feladat: türelem gyakorlása. Újra. És újra. És újra. 

Gyakorlom én, de baromi nehéz úgy, hogy lövésed sincs kiben bízhatsz; hogy az adott szónak semmi értéke…

Egy ideje már erősödnek bennem ezek az érzések, de mióta visszajöttem Szingapúrból ( július 5.én), egyre csak szaporodnak a megerősítések.

Eddigi utazásom leggázabb szobáját sózták rám itteni viszonylatban baromi drágán.

Az én hülyeségem, mert a recepció nagyon korrektül nézett ki, még az árból is sikerült alkudnom, és ez már a sokadik szállás volt, ahol próbálkoztam, így nagy örömömben fizettem, mielőtt lecsekkoltam volna a szobát…

 

Sokadik unszolásra elfogadtam egy szórólapot az utcán, majd amikor kiderült, hogy magyar vagyok, egyszerűen visszavette a jóember a kezemből. Még csak válaszra sem méltatott, amikor magyarázatot kértem…

 

A kora reggelre lebeszélt taxim soha nem érkezett meg, pedig esküdözött, hogy pontos lesz…

(…)

Sajnos ezt a listát is folytathatnám még.

 

Ha ezeket a tapasztalatokat, jeleket figyelembe veszem, rá kell jöjjek, hogy az élet már megint noszogatni próbál. A tudtomra akarja adni, hogy ideje vitorlát bontani.

(…)

Bali, elhagylak.

Soha nem fogom elfelejteni mindazt, amit tőled kaptam, tanultam, általad megtapasztaltam.

Életre szóló élményekkel lettem gazdagabb.

Neked is köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki, és ezért mindig hálás leszek.

De úgy hiszem, már nincs mit adnunk egymásnak. 

Már nincs szükségem rád.

Megtanultam egyedül repülni.

Bali, köszönöm…

 

P.s.: Légy szabad!

Hála-napló 2. – régi barátok

Ma is hálás vagyok, mert…

Ma is hálás vagyok, mert az utazásom lehetővé tette számomra – nem ez hülyeség, nem az utazásom tette lehetővé. Az utazásom ráébresztett arra, hogy annak ellenére, hogy mindannyian rohanunk mert

  • a munka nem vár meg
  • még be kell ugranom kenyérért
  • szakad az eső
  • nyűgös a gyerek
  • kicentrifugázott a mosógép
  • megy a Barátok közt
  • odakozmált a vacsora
  • meghalni sincs időm
  • hajat kéne mosni
  • mi lesz a csekkekkel
  • le kellene nyírni a füvet,
  • mekkora pókháló – majd talán hétvégén
  • be kell ugranom a bankba
  • stb, stb, stb

azok az emberek, akikkel utunk már keresztezte egymást, de egy ponton más irányba haladt tovább, továbbra is itt vannak nekem.

 

Lehet, hogy nem beszélünk nap mint nap.

Lehet, hogy nem találkoztunk hónapok, talán évek óta.

De ha – csak pár mondat erejéig is – újra “összekapcsolódunk”, ott folytatjuk, ahol utoljára abbahagytuk.

 

Az utazásom ráébresztett arra, hogy ezek a kapcsolatok igenis élő, bennünk tovább élő kapcsolatok. 

Örömmel tölt el, hogy tudom:

  • Liza kisfia megtanult úszni.
  • Hogy Timi is nézegeti a felhőket a fűben fekve.
  • Hogy Petike boldog a barátnője mellett.
  • Hogy Orsi együtt edz a lányaival.
  • Hogy Barbi milyen mesterien helytáll a szakmájában 3 gyerek mellett.
  • Hogy Kata megfiatalodott a gimi óta.
  • Hogy Tamás az arcelemzése alapján olasz.

 

 

Hálás vagyok, mert olyan hosszú a lista, hogy nem is fér ide mindenki.

Ide talán nem, de a gondolataimba igen.

Hálás vagyok nektek, mert nélkületek nem az lennék, aki ma vagyok.

Hálás vagyok, mert vagytok.

 

P.s.: Légy szabad!

 

Eddigi legnagyobb élményem – Rájákkal úsztam!

Ördög vagy manta? Ki tudja… Az tuti, hogy rája!

Már épp készülőben voltam elhagyni Balit, de egy dolgot semmiképp nem akartam kihagyni: úszni a rájákkal.

Bevallom őszintén majdnem feladtam, mert egyrészt napok óta esős, borús volt az idő, másrészt sehogy sem tudtam olyan megbízható irodát/klubot/utazásszervezőt találni, aki záros határidőn belül meg tudta volna szervezni ezt a kiruccanást.

Aki búvárkodik, annak kismillió lehetősége van rája-szafarira menni, de nekem sem a pénztárcám, sem az eddigi búvár-tapasztalataim nem tették lehetővé ezt az opciót, így már majdnem feladtam.

Tájföldön is lehet rájákkal úszni, legrosszabb esetben majd ott kipróbálom. 

Végül az utcán leszólított egy helyi kirándulás-nepper, akinek csodák csodája volt számomra – az túlzás, hogy kedvező, de mindenesetre meggondolandó- ajánlata.

Egyszer élünk, ám legyen.

 

Na jó, azért sikerült valamennyit alkudni az árból, de azért a napi keretemet figyelembe véve, így is elég húzós árat fizettem.

Az egész napos program ebéddel, szállástól szállásig transzferrel kb 90 eurót kóstál.

Ráadásul nem véletlen nem találtam a komolyabb helyeken rájás programot, de erre csak később döbbentem rá.

Ebben az időszakban ezen a szakaszon nem éppen kedvezőek a hajózási viszonyok.

Ha valaki, akkor én nem ijedek meg egy kis hajókázástól.

De amikor megérkeztünk a kikötőbe, kezdett inamba szállni a bátorságom.

Eső, szél, hullámok: az álmoskönyv szerint nem jelent túl sok jót ez a kombináció. Meg szerintem sem.

De amikor látam, milyen sokan – főleg helyiek- várnak a különböző slow-, és speed-boatokra, meggyőztem magam: ők csak tudják.

Röpke másfél órás várakozás után – ami fel sem tűnt, mert addigra az egész kikőtő szelfizett már velem – második nekifutásra meg is találtuk a nekünk kijelölt speed-boatot, ami átvitt bennünket Nusa Penida szigetére, ahonnan egy 8-10 személyes halászhajónak kinéző járgánnyal folytattuk az utat a nagy találkozás helyszínére.

Határozottan büszke vagyok magamra, mert a hajóút során, a külföldiek többségével ellentétben, én magamban tudtam tartani a reggelimethát igen, a rutin, meg az évek :D.

De azért erősen kapaszkodtam a székem karfájába. 

Mellesleg a kikötőt se úgy képzeljétek el, hogy ponton, meg járó, meg miegymás. Minek bonyolítani, mikor a hajó annyira közel a parthoz tud kikötni, hogy csak térdig ér a víz?

Aha, amikor nem fúj a szél, és nincsenek hullámok. 

De most voltak.

Eredmény: még el sem kezdtük igazán a programot, de már mindannyian csurom vizesek voltunk.

Akit nem egy nagyobb hullám borított be, az a szakadó esőtől ázott bőrig. 

De dacoltunk az elemekkel!

Meg is fordult a fejemben, hogy vajon hogyan oldják meg, hogy ha már a vízben leszünk, ne sodorjanak el bennünket a hullámok, vagy az áramlás. Talán kötelekkel? 

A válaszra nem kellett sokat várnom.

A hajó lassított, és az “idegenvezetőnk”, -egy végtelenül kedves, mosolygós helyi fiatal srác, aki olyan jól beszélt angolul, mint én indonézül- csak annyit mondott : JUMP.

Mi?????

Hogy én???

Itt???

Láttad mekkorák a hullámok???

Milyen közel vannak a sziklák???

Noormáális???  

 

Vagy 10 percig győzködtük egymást az idegenvezetővel, meg a 4 másik vállalkozó szellemű turistával, hogy áááá nincs mitől félnünk.

Aztán egyszer csak elkiabálta magát valaki egy másik hajóról: Rája! Rája! Rája!

És akkor minden bátorságomat összeszedve ugrottam

Szemem szám tele vízzel, a hullámok dobálnak, a rája meg sehol. Nah… fa.a.

Mindenki elkezdett szétszéledni, én is elkezdtem olyan irányba úszni, ahol nem volt olyan sok ember.

Néhány tempó után azért kiemelem a fejem a vízből, csak hogy be tudjam lőni, hol is van a hajóm, és amikor visszadugom a fejem a vízbe, hirtelen ott volt.

Kb. 5 méterre.

A szívem a torkomban dobogott, hirtelen azt sem tudtam mit csináljak, és csak közelít, közelít…

HIHETETLEN.

LEÍRHATATLAN.

ÉLTRE SZÓLÓ ÉLMÉNY.

Nézzétek!

 

P.s.: Légy szabad!

Hála-napló 1.

Ma is hálás vagyok, mert…

Hála

 

Már régebben is számtalanszor belefutottam ebbe a fogalomba. Könyveket írtak róla, számtalan film, interjú, cikk témája.

De eddig valahogy nem tudtam 100 százalékosan azonosulni vele.

Illetve de, persze. Amikor belegondoltam, akkor mindig rádöbbentem, hogy mennyire hálás lehetek egy csomó mindenért. A bibi ott volt, hogy ritkán gondoltam bele.

Pedig még én osztottam az észt ha más hozzám fordult, miszerint:

Megvan mindkét kezed, mindkét lábad, meg a többé kevésbé ép eszed. Ez már épp elég hálára ad okot nem?

 

Ha valaki felhívja rá a figyelmed, akkor fogadjuk Te is belátod, mennyi mindenért lehetsz hálás.

De magadtól eszedbe jut?

Gondoltam. Akárcsak én…

 

 

Aztán elindultam.

Már a repülőtéren kezdődött.

Folytatódott útközben.

Ha olyan város felett repültünk, amit ismertem akkor azért, ha olyan felett amit nem, akkor meg azért.

Hogy kaptam vacsorát, pedig nem is számítottam rá, hogy fapadoson ez is jár.

Hogy a kivilágított Isztambul gyönyörű a magasból.

 

Bőgtem mindenen, ha kellett, ha nem.

 

De neeeem, nem bánatomban.

Nem vagyok teljesen biztos benne, de azt hiszem ez volt annak a legendás hálának a fizikai megnyilvánulása.

És akkor még csak az első pár óráról beszélünk.

Azóta eltelt 4 hónap, és ez az érzés rendszeresen előjön.

Ha pedig rendszeresen előjön, mi lenne, ha tudatosan beépíteném a hétköznapjaimba?

Annyi okos ember állította, és állítja mind a mai napig, hogy mennyire hasznos, ha hála-naplót vezet az ember, hát úgy döntöttem kipróbálom

 

Itt nem lesznek csilli villi fotók, meg videók,
csak a nyers szöveg.
Vágatlanul.

 

Miért teszem mégis nyilvánossá?

Hogy rajtam kívül mást is elgondolkodtasson, inspiráljon és miért is ne, arra motiváljon, hogy tegyen ugyanígy.

Hisz annyi mindenért lehetünk hálásak nap mint nap. És ehhez még csak nem is kell elmenni a világ végére.

Igazából nem is igényel különösebb erőfeszítést.

Csak nyisd ki a szemed.

Valójában ez történik velem is. Kinyílt a szemem.

Ha pedig kommentben Te is beírod miért érzed hálásnak magad, vagy csak pusztán megosztod, talán még több emberhez eljut ez az egyszerű üzenet.

P.s: LÉGY SZABAD

Rizsföldekről a felhőkarcolók lábához – Szingapúri “tejóistenilyeténmégsosemláttam”

Szingapúri kitérő – Alíz csodaországban

Szinte fel sem tűnt, de már 2 hónapja Balin vagyok, ami egyben azt is jelenti, hogy lejárt a vízumom, és el kell hagynom Indonéziát.

Ez persze nem jelent végleges búcsút, pár nap múlva vissza is térek, de ha menni kell, hát menni kell.

Nem mellesleg jól is fog esni egy kis kitérő. Beindult a főszezon, és egyre gyakrabban van “nem számítasz, holnap jön helyetted másik 10” érzésem…

Össze is kötöm a kellemest a hasznossal: irány Szingapúr!

“Szingapúr nem egy nagy durranás”

Ezt, és ehhez hasonlókat hallottam más utazóktól, így minden különösebb elvárás nélkül érkezem az országba.

És mekkora csalódás! Persze pozitív értelemben.

Az itt eltöltött bruttó 4, nettó 2 nap alatt azt sem tudom hova kapkodjam a fejem! 

Úgy érzem magam, mint Alíz Codaországban, akivel volt is alkalmam találkozni a Gardens by the Bay egyik üvegházában.

Húúúúú meg haaaaaaaa és wooooowwwww.

Ok, hónapok óta nem láttam nagyvárost, ehhez foghatót meg szerintem még életemben sem, de nem győzöm magamba szívni a rengeteg látnivalót

Számít az ember felhőkarcolókra, hiper-szuper technikai megoldásokra, de Szingapúr messze nem merül ki ebben, tartogat számos más meglepetést is.

Szingapúr nem csak az üzleti negyedről szól.

 

Jártam indiai, kínai és muszlim negyedben, sétáltam gyönyörű parkokban, fényképeztem utcai falfestményeket, mókust, és számomra ismeretlen növényeket ismét.

Aludtam űrhajóban, ittam méregdrága bort, és visszanyalt a fagyi amikor meghallottam az árát…

Igen, ez is Szingapúr. Nem engedhetnék meg magamnak egy hosszabb ittlétet.

Még az európai nagyvárosokhoz képest is borsos árakban mérnek mindent.

De ha a következő 2 hétben csak natúr rizst eszem is, a véleményem megmásíthatatlan: MEGÉRTE!

 

“Drága” Szingapúr, örülök a találkozásnak!

 

P.s.: LÉGY SZABAD!

 

Kulisszatitkok: az első élő videó, és ami nem látszik rajta…

Az élő videó “szépségei”

Eddigi munkámból adódóan, nem áll távol tőlem a nyilvános beszéd.  Mi lenne, ha nem csak írnék hanem csinálnék videót is? 

Ez volt az alap ötlet, ahogy Móricka elképzelte.

És elkezdtek sokasodni a kérdések:

Hol vegyem fel?

Hogy tartsam a kamerát?

Lesz-e elég térerő?

Mennyire fog hülyének nézni, ha valaki elmegy mellettem, én meg magamban beszélek egy kamerához?

 

A szállásom előtt van egy kis patak, ideális helynek tűnik.

Áááá mégsem. Most kezdtek láncfűrésszel fát vágni.

 

Gyerünk ki az utca végén a rizsföldekhez.

Szép környezet, nyugalom… meg zéró térerő. Ismét nem nyert hangszórót.

 

Még jó, hogy facebookon beharangoztam a bejelentkezés pontos időpontját… kezd az adrenalin szintem az egekbe szökni.

Ok, van még 12 percem térerőt, meg helyszínt találni. Tempó, tempó, tempó!

 

Ott egy kis elhagyatott utca, a patak mellett. Az pont jó lesz! Huuuh. Meg vagyok mentve. Még 3 perc.

 

Aha, elhagyatott utca. Mi mozog ott a fűben???????????? Csak ezt éljem túl.

Ráadásul mindjárt leszakad az ég.

A szúnyogok meg már most agyon csíptek. Csodás…

A nagy rohanásban meg bele sem gondoltam, hogy mit is fogok mondani???!!!

3

2

1

“ÉLŐ ADÁSBAN VAGY”